fáymiklós

Magányos farkasnő

Beszélgetés Miklósa Erikával

2017. január 08. - stolzingimalter

p1060012_2.JPG

 

Tulajdonképpen egyetlen probléma foglalkoztatott Miklósa Erika körül, arról akartam kérdezni. Aztán valahogy beszélgetés lett az egészből, eléggé csapongó, elvarratlan szálakkal teli, de mit lehet tenni. Ez egy nagy pálya, már most is az, és még nincs vége. Az alapkérdés körülbelül ennyi volt: ritka, hogy valakinél ennyire széttartó legyen a fogadtatás. Miközben a szélesebb közönség számára Miklósa Erika az operaénekes, a primadonna, az énekesnő, az operai kemény, hogy finoman mondjam, állandóan a kételyeit fogalmazza meg, a technikára hivatkozik, hangképzési kifogásokat támaszt.

* Mint például te…

* Ezt a hasadást egyáltalán érzékeled?

* Nem igazán. Ilyen fórumokat nem nézek.

* De hát ezzel foglakozol.

* Nem ezzel foglalkozom.

* Úgy értem, kiállsz, és tetszeni akarsz az embereknek.

* Mindig vállaltam, hogy ezen a pályán totális kívülállóként, magányos farkasként vagyok jelen. Aztán mégis, amikor Kossuth-díjat kaptam olyan emberek hívtak fel, akik számítanak. Medveczky Ádám vagy Kovács János. Akik tényleg vad klasszikus zenészek. Egy ilyen egyedi útvonallal, mégis vittem valamire. A hasadást nem nagyon érzem, mert mégiscsak klasszikus zenészekkel dolgozom, másrészt azt is érzem, hogy én nem arra születtem, hogy csak a komolyzene-rajongókhoz szóljak. Pontosan azért, mert mélyről jöttem, soha nem sajnáltam az energiáimat arra fordítani, hogy olyan embereket is megnyerjek, akik nem biztos, hogy kapcsolatba kerülnének az Operaházzal vagy Mozarttal, Verdivel. Nekem ez mindig fontos volt, mert nem úgy nőttem föl, hogy hetente egyszer színházba jártunk volna. Kiskunhalason nincs se koncertterem, se operaház.

* Ez ma már nem probléma, van internet, tévé, rádió, minden.

* Vidéken élek, tudom, hogy az emberekben ez a gátlás benne van. Ahogy benne volt negyven éve is.

* Mit értesz gátláson?

* Nem jönnek föl Budapestre, energiájuk sincs, idejük sincs, pénzük sincs. Ez a másik oka annak, hogy sok vidéki koncertet vállalok. Hogy most Händel Il delirio amoroso című kantátájával bejárjuk az országot a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, keresztbe-kasul.

* De ez most egy második karrier nálad. Fiatalon mentél a legnagyobb operaházakba a világban. Ez most újradefiniálása a hivatásnak, nem?

* Amikor a Metropolitanben voltam három-négy hónapig, akkor nyilván nem tudtam elmenni Békéscsabára. A kislányomnak köszönhető, hogy kivontam magam két évre a forgalomból.

* És van visszaút?

* Nem visszaút van. Út van. Egy kisgyerek után nem mondhatom azt, hogy visszautat keresek. Én sem tudtam előre, hogy egy gyerek mit vált majd ki belőlem. Azt tudtam, hogy mivel örökbefogadásról volt szó, nem akarom, hogy a gyereket bébiszitterek és nagymamák neveljék, vele akartam lenni, amennyit csak tudok. Innen nagyon nehéz visszamenni. Nemrég jött Bostonból egy felkérés, hogy 2019-ben énekelnék-e majd ott. És el kellett gondolkodnom, hogy van-e nekem kedvem Bostonban énekelni? Már nem az van, mint régen, hogy fú, de jó, Bostonban még nem voltam, hanem ki kell találnom, hogy, főleg ha jön a második gyerek is, mert azon is gondolkodunk, akkor lesz-e kedvem.

* Válaszoltál nekik?

* Még függőben van. Mindegy. Nem lényeges már. Ha van egy gyereked, akkor nem ez a lényeges. Már csak azért sem, mert megettem már a kenyerem javát. Mindenütt voltam a világon, mindent átéltem, amit operaénekesként át lehet, filmet csináltam…

* Akkor tulajdonképpen levezetsz már?

* Nem levezetek. Teljesen új szakasz nyílt az életemben. Az, hogy az Éj királynőjét énekelhettem huzamosabb ideig, és nem véletlenül ezt a szerepet, és el tudtam énekelni ötszázszor hiba nélkül…

* Nem bosszúság ez neked? Hogy mindig ezzel az egy szereppel azonosítanak?

* Ha valakiről azt mondják kétszáz év múlva, te, tudod, ki volt az, aki a legtöbbet énekelte az Éj királynőjét? Miklósa Erika. Legalább emlékeznek rá. Hogy a Lammermoori Luciát vagy a Traviatát elénekeltem jól vagy rosszul, szerettek benne vagy nem, arra senki nem fog emlékezni. De hogy Claudio Abbadóval vagy James Levine-nal megcsináltam, és még nyoma is van… Nagyon sok koloratúrszoprán örülne, ha tíznél többször el tudná ezt énekelni, mindenféle idegi és egyéb meggyengülés nélkül.

* Ez a „megmaradni” ennyire fontos neked? Nem arról van szó, hogy a színház aznap este érdekes és érvényes, másnap új előadás jön?

* Ha belegondolok, és egy percre visszatérünk a kiindulási ponthoz, azt hiszem, hogy az utálatot, vagy ha nem is utálatot, de az idegességet, amit kiváltok bizonyos emberekből, az is okozhatja, hogy bár a pályám és az életem nagyon ad hocnak tűnik, nálam senki nem volt tudatosabb.

* Akkor mégis észreveszed az ellenérzéseket.

* Hát persze, azért hülye nem vagyok. Csak nem foglalkozom velük, mert nem tudok rajtuk változtatni. Akkor tudok hatni másokra vagy segíteni, ha hiteles ember vagyok. Nálunk a családban ez volt a fontos, segíteni másokon.

* Ezt hoztad otthonról. Nem a kultúrát, mert…

* Az operába járást nem. Azért a zeneszeretet ott volt a családban, nem voltak elutasítóak.

* Nem is jöttél annyira mélyről?

* Nem úgy mélyről. Csak szegény családból. Más kiskunhalasi perspektívából nézni a dolgokat, mint egy pesti, 13. kerületi családból, ahol az egyik szülő bölcsész, a másik orvos.

* Nem bántál meg semmit? Nem érzed azt, hogy minden túl gyors volt, nem volt időd megtanulni valamit…

* Nem. Mert ti voltatok, akik előre lökdöstetek a pályán. Ezek a megnyilvánulások, hogy velem riogatják a Mátyás templomban a turistákat…

* Az én voltam? Nem hiszem el.

* De, de te voltál. Meg ha írták, hogy recseg-ropog a hangom, ahogy szokott. Röhögtem, vettem egy nagy levegőt, legszívesebben behúztam volna egyet az illetőnek, de nem baj. Ez van, én meg megmutatom. Holnapután végem lesz? Ez volt a leggyakoribb. Bekerültem az Operába, és mindenki azt mondta, hogy jaj, ez a kis taknyos, négy év múlva meglátjuk, mi marad a hangjából. Nem is négy, három.

* Nem aggódtál? Arra emlékszem, amikor megláttalak, mondjuk az Albert Herringben, azt hittem, hogy ez egy gyerek.

* Mai fejjel aggódnék. Akkor azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ha tudom, tuti, hogy összeomlok. Fölhúztam a napellenzőket, és azt mondtam: valamit el akarok érni. Amíg lehet szorgalommal, kitartással csinálom. Én szeretnék lenni a világ egyik legjobb Éj királynője. Mert nekem azt mondta az a hölgy, aki felfedezett, és rávett, hogy tanuljak komolyzenét. Ez a világ egyik legjobbja, ez érdekelt. Mert sportoló voltam.

* Ez a sportszellem szerintem mindig benned volt. Megmutatni, hogy neked van igazad.

* Nem azt, hogy nekem van igazam, hanem hogy így is lehet. Hogy vannak, akiknek nem az az útjuk, hogy beteszik őket a rendszerbe. Aztán ott emésztődnek föl. Ez nem jelenti azt, hogy mindez tanulás nélkül menne. Ha nincs meg az embernek a belső nyugalma, hogy eleget gyakoroltam, akkor az egészet cseszheted.

* Egy csomó ember beletehetné ugyanezt a munkát, és mégsem viszi semmire.

* Azzal is tisztában kell lennie az embernek, hogy hol a határ. Mi az, amit álmodhat.

* De ezt te sem tudhattad. Visszanézve nyilván más.

* Sajnálom, hogy már nem él az a hölgy… dr. Maday Lilláról van szó, aki odajött hozzám, amikor tizenhét éves voltam, és azt mondta, hogy ha követem az ő útmutatásait, akkor hat év múlva, konzi, főiskola után Éj királynője leszek. Azt nem tudhatta, hogy mindez ennyire gyorsan történik majd. Ezt sem én akartam, küszködtem a konzervatóriumban, unalmas volt minden, függetlenül attól, hogy ötösre vizsgáztam mindig. Berdál Vali tanított, és ő mondta, hogy látta a tévében, előéneklés van az Operában. Jövő csütörtökön mehetek. Jó, megrántottam a vállam és kész.

* Várjál, menjünk vissza egy percre Maday Lillához.

* Ő volt, aki hitt bennem. A szüleimmel épp elég mélyponton voltunk. Lesérültem előtte egy évvel, és hirtelen minden elromlott. Addig én voltam a mintatanuló, mintasportoló, mintagyerek, és attól, hogy sikertelenné váltam, rossz volt minden. A rehabilitáció hosszúra nyúlt, apám mondta, hogy belőlem semmi se lesz, föladtam ezt is, a sportot, miért nem küzdök, de hiába küzdöttem, és napi kétszer edzettem, nem ment úgy, mint előtte. Akkor jött dr. Madai Lilla, és az életemet változtatták meg a szavai és hogy hitt bennem. És én is ugyanúgy benne.

* Aztán bekerültél tizennyolc évesen az Operába. Nem volt az, amiről mostanában beszélnek, vagy mindenki tud, de senki sem beszél róla, a szexuális kizsákmányolás?

* Ez mindenkit ér, minden munkahelyen, de én jól tudtam kezelni. Ebben én nagyon kemény voltam és vagyok. Vannak, akik nyitnak kapukat – én sosem. De ezt észre is vették, bár egyszer fegyelmit kaptam, mert kisétáltam a próbáról, hogy én nem enyelegni jöttem. Életem első kis szerepe volt, Ceprano grófnő. De az erkölcseim rendben voltak. Nekem ez munkahely volt. Lehet, hogy tetszett valaki, vagy szimpi volt, végül is szabad voltam. Csak nekem nagyon fontos a hosszútáv.

* Mik voltak a nagy csúcspontok az életedben?

* Bekerültem az Operába. Aztán Hamari Júliának köszönhetően kikerültem a nemzetközi piacra. Szerencsés énekes vagyok, mert végigéltem ezt a régi fajta operabizniszt. Ma biztosan nem tudnám ugyanezt végigcsinálni. Bár Éj királynőjét mindig keresnek, kevés olyan van, aki stabil. Régen egy karmester vagy egy rendező vitt egy énekest. Ma ez személytelenné vált. Régebben, ha egy karmester azt mondta, hogy csak ezzel az énekessel tudja elképzelni az előadást, akkor kész. Őt szerződtették. Ma az ügynökségek uralják a pályát, ők mondják meg, mi lesz a szereposztás. Nekem még Julie Taymor azt mondhatta, hogy csak velem akarja az előadást. Nem arról volt szó, hogy nem szerettek, ötven Éj királynőjét énekeltem a Metben, de ragaszkodtak volna az angol anyanyelvű énekeshez. Julie Taymor meg azt mondta, hogy nem csinálja meg a filmet, ha nem én vagyok benne. Ez is a karrierem egyik csúcspontja. De nem tudom melyik az abszolút, egy csomó nagy pillanat volt.

* Mesélj. Mondjuk milyen volt Abbadóval dolgozni?

* Az is egy csúcspont. Majdnem négy éven át dolgoztunk együtt. Nagy turné, lemez és sok koncert.

* És érezted, hogy most a csúcson vagy? Hogy na, befutottam, elértem, amire vágytam?

* Ilyet sosem éreztem. Tudod mikor volt valami hasonló? Amikor egy éven belül Kossuth-díjat, Fair Play-díjat és Prima Primissima-díjat kaptam. Én azt túl soknak, és sokkal ijesztőbbnek éreztem, mint bármi mást.

* Mitől ijesztő? Azt érzi az ember, hogy már megöregedett?

* A felelősség. Hogy mostantól nehezebb lesz, tudom-e legalább tartani a szintet, vagy tudok-e fejlődni. Ilyenkor fontos, hogy kik vannak az ember körül. Nekem ilyen fontos ember a korrepetítor, Harazdy Miklós. Atyai jó barátom, mesterem, edzőm, minden. Mindig a helyes úton tartott, és mindig úgy foglalkozott velem, hogy nem tudtam sem sallangos lenni, sem arra gondolni, hogy hú, de nagy énekes vagyok, én vagyok Magyarország legnagyobb operaénekese, vagy Budapesté vagy Kiskunhalasé. Semmi. Mert mindig csak rám pöckölt, hogy na, azt még ott ki kell tisztázni, holnap mikor találkozunk, tegnap jó volt a koncert, de dolgozzunk. Ő mondta azt, hogy ezt a szorongást felejtsem el. Elkezdtem szorongani, hogy nem fogok megfelelni, hogy vissza kell adnom valamit, amikor ezeket a díjakat kaptam. És akkor ő mondta, hogy na, ez egy marhaság. Ha majd hetvenöt évesen nem érzem, hogy fejlődök, akkor hagyjam abba.

* Az a furcsa, hogy vannak embereid. Edzőid. Azt mondod, hogy magányos vagyok, kívülálló vagyok, de mindig vannak, akik ott állnak mögötted.

* Engem az inspirált, ha megdorgáltak. De ez a sport-mentalitás, hogy micsoda? majd én megmutatom, megharapom, megeszem. Ha nem így mész neki, akkor véged.

* Észreveszed, ha eltűnik ez a tűz? Közben anya lettél, vannak fontosabb dolgok a világban…

* A színpadon most sokkal jobban érzem magam. A mostani Lucia számomra sokkal magától értetődőbb volt, nem kellett arra figyelnem, hogy mikor emelem meg a kezem. Ez a fajta színpadi létezés most sokkal fontosabb számomra, mint korábban.

* Hát jó. Közben persze semmit sem mondtál Abbadóról.

* Mert nem hagytad. De tényleg, erre sem lehet azt mondani, hogy csúcspont volt, mert blokkok voltak az életemben. Hamari Júliának köszönhetően Mannheimben kezdtem a karrierem, és akkoriban még a kisebb ügynökségek képviselői járták a színházakat. Odakerültem, egy düsseldorfi jó ügynökséghez, és akkor már nem volt nehéz Németországban elindulni. Szerettek, befogadtak, megtanultam a nyelvet is, beénekeltem az országot.

* Éj királynője?

* Volt Szöktetés, Stuttgartban egy csomó Frasquita. Huszonhárom éves voltam. Onnantól kezdve nyíltak a kapuk, jött Olaszország. Megkeresett egy bécsi ügynök, és onnét bekerültem az A vonalba. Salzburg. Jöttek a jó karmesterek, jó rendezők.

* Egy énekes mit tud tanulni egy karmestertől?

* Rengeteget. Nézzük akkor Abbadót. A legfontosabb az alázat. Előtte volt tapasztalatom Riccardo Mutival, aki úgy hatszáz méterről odaintett, hogy „ungherese, vieni”. Azt hittem nem jegyezte meg a nevemet, de most nyáron találkoztam vele Ravennában, mondtam neki, hogy biztos nem emlékszik rám, ő meg azt mondta, hogy Erika. Szóval tudta. De sose szólított Erikának.

* Ez egy módszer, frászban tartani az énekeseket. Abbado nem ilyen volt, gondolom.

* Addig is meglehetősen jó karmesterekkel dolgozhattam, de ő teljesen más dimenzió volt. Folytak ki az ujjai közül a hangjegyek, a zene, a tudás, a műveltség.

* Hogy tudod ezt tovább vinni?

* Ezt sehogy. Talán úgy, hogy bennem van. Én már a betegsége után találkoztam vele, és ez biztos sokat változtatott rajta. Nem volt érinthetetlen, mégis éreztük, hogy hol a határ, amit nem szabad átlépnünk. Közben velünk ebédelt, vacsorázott, sétált, bohóckodott. Emberien tudott viselkedni, és észre sem vetted, hogy közben átadta a tudását. Megcsináltad rögtön amit kért, mert úgy kérte. Vagy mondott egy koloratúra megoldást, ami addig eszembe sem jutott. Azt gondoltam róla, hogy egy isten, aztán rájöttem, hogy nem isten, de pont az a jó benne.

* James Levine?

* New York azért csúcspont, mert egy operaénekes számára annál magasabb polc már nincs. Az is kalandos volt, ahogy odakerültem.

* Mert?

* Ott még nem úgy van, hogy az ügynökség ajánl, hanem ők kezdeményeznek. Kötelező a meghallgatás a nagy színpad, a tér miatt. Elhívtak a meghallgatásra, és félelmetes volt. Semmi nem volt a színpadon, rám irányítottak egy nagy reflektort, és nem láttam, azt sem tudom, hányan voltak. Levine, az akkori igazgató John Volpe, John Fisher meg Julie Taymor biztosan ott volt. Én azt gondoltam, hogy nem énekeltem rosszul, de nem is voltam olyan jó. Lényeg, hogy nem annyira tetszettem nekik. Nem én leszek az első szereposztás, hanem L’ubica Vargicová. Kimentem a próbaidőszakra, és hogy, hogy nem, L’ubica Vargicová összeomlott. Pedig csodálatos énekesnő volt.

* Azt hogy kell érteni?

* Összenyomta a Met súlya. Az előéneklése jól sikerült, és ami ott volt, sajtó, meg minden, annyira elbizonytalanította, hogy rá sem lehetett ismerni. Nem is mentem be többet próbára, nehogy rám is átragadjon ez az idegesség, rám is szóltak, hogy ilyet nem szabad, ott kell ülnöm. Inkább kint sétálgattam a foyer-ban, olvastam valami könyvet, és jött az első zenekari-színpadi próba. Természetesen nem én énekeltem, és nem tudom mi történhetett, de jött John Fisher, hogy be vagy énekelve? Mondom, mindig be vagyok énekelve. Akkor nagyon gyorsan gyere, mert most énekel a L’ubica, és James Levine azt szeretné, ha utána rögtön te is.

* Kivégzés.

* Amerika. Hallgassuk meg őket egymás után, és döntsük el, ki a jobb.

* Ezt is fel kell dolgozni, hogy kinyomod a kolléganőt? Vagy ez már tényleg nem a te hibád.

* Lehetett volna fordítva is. De én inkább lemondtam volna, ha érzem, hogy baj van. L’ubicánál ez akkora sokk lehetett, hogy teljesen ki is szállt a nemzetközi szereplésből. Találkoztunk Madridban még, de ott sem ment neki jól.

* Nem utált meg téged?

* Nem, dehogy.

* Na jó, és hol vannak a nagy pofonok?

* Nem mondtam eleget?

* Nem. Elkerültek? Vagy szeretnéd elfelejteni?

* Nem tudom, mi számít nagy pofonnak.

* Amit annak éreztél.

* A negatív dolgok, amik értek, nem szakmaiak voltak, inkább a privát életemből jöttek. Nekem egy dolog volt fontos, hogy milyen a közönség visszajelzése. Mert aki nem ért hozzá, az tudja a leginkább megmondani, hogy valami tetszik-e neki vagy nem.

* Azért megvannak az embereid, akikre hallgatsz.

* Vannak kollégák, akiknek a véleményét ki szoktam kérni. Van Harazdy Miki, aki nem elfogult. De ő is csak egy fül. Ilyen még nekem Tokody Ilona, valószínűleg azért, mert ő is Berdál-növendék volt, hasonló iskola, Komlósi Ildikó, Wiedemann Bernadett. Karmestereknél Kovács János és Medveczky Ádám, a fiatalok meg azért jók, mert inspirálóak. A Liszt Ferenc Kamarazenekar pedig az etalon nekem, taknyos korom óta dolgozom velük. Az a jó, ha vannak emberek, akiknek a reflektorára nem azt mondom, hogy inkább becsukom az ajtót.

* Visszanézel az életedre, és azt mondod, egy sikersorozat, nem? Elindult egy sportsérüléssel, és ez jött ki belőle.

* Minden kijött, ami lehetett.

* Nem félsz a jövőtől? Hogy eddig még ment, ment, de mi lesz holnap?

* Félek. De odaállok a zongorához, elkezdek gyakorolni, és azt mondom, hogy jaj, de hülye vagyok. Majd ha nem érzem, hogy van kedvem hozzá, ha unottan csinálom, majd akkor félek igazán. 

A bejegyzés trackback címe:

http://faymiklos.blog.hu/api/trackback/id/tr2712108221

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Androsz · http://migransozo.blog.hu 2017.01.12. 20:26:57

Nemrég hallottam egy rövid beszélgetést vele valahol, és kiderült, hogy egész érdekes, kicsit bolond csaj. El tudom képzelni, hogy a felfogása pár őskövületnek csípi néha a szemét. A furcsa az volt, hogy a beszédhangja kicsit fátyolos volt, aztán pedig, már ha nem felvételt hallottunk, előadott valamilyen habaneraszerű dalt, vagy inkább talán tangót, nem is tudom, pontosan nem emlékszem már rá. Érdekes, valahogy kicsit régies stílust éreztetett bennem, mintha egy 50-es évekbeli hanglemezt hallottam volna. A vájtfülűek nyilván morogtak, de akkor is szépen énekelt.

csársz 2017.01.14. 13:54:53

Éj királynő a Metben és a Fáy-blogban. Fura a világ. De tetszik.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu