Akkor is jó, amikor rossz. Azt hittem, ez az alapélmény az Anyám tyúkja 2 körül, hogy igaz. Igaz akkor is, amikor valaki (esetleg váratlanul) bombaízléssel, istenértelemmel mondja el a költeményt, mint Epres Attila, igaz, amikor több még a póz egy fiatal színészben, mint az élmény. Ahhoz elég rövidek a versek, hogy ne érezzük teljesen elveszettnek magunkat ilyenkor sem, hogy tudjuk, két vagy öt perc múlva már egészen máshol leszünk. Ráadásul egy verses est work in progress, tegnap még szavalt, mára átkattant a fejében valami, és mondja, tegnap még nem volt meg benne a tapasztalat, de nyugalom, ma szakított vele élete szerelme, holnap olyan versmondás lesz ebből, hogy csak úgy ropog.
Nem a türelmetlenség beszél hát, csak a lépcsőházi gondolkodó, aki egy héttel a bemutató után azt kérdezi, mi is maradt meg abból az estéből. Majdnem csak a jó, mert ez is igaz, a jól mondott versek maradandóbbak, az üres pillanatok törlődnek. Így aztán Polgár Csabára, Csuja Imrére, Epres Attilára, Nagy Zsoltra, Pogány Juditra gondolok először. Másodszor és harmadszor is. Utánuk pedig mi jutunk az eszembe, mi, közönség, az furcsa viselkedésünk, hogy a legjobban, leghallhatóbban arra rezonáltunk, amikor a versek azt mondták: el kell menni innét. Amikor arról volt szó, hogy van egy szebb világ, ahová vendégnek járunk, de aztán haza kell jönni a hullaszagba. Amikor az derül ki, hogy itt nem lehet kibírni, ez egy tévedés, ami velünk történik, ez a kelet-európai lét, mi nem ide tartozunk.
Hogyan történhetett meg, hogy újra ezekre a sorokra rezonálunk? Akárhány évvel a rendszerváltás után hogyan jöhettek vissza a nyolcvanas évek? Tudom, hogy bizonyos fokig ezt mi csináljuk magunkkal, mi akarjuk árva, illatos virágnak érezni magunkat, aki felé a patás lábúak közelednek, de biztosan van valami alapja a mélakórunknak, a fehérek közt európait váró vendéglátásunknak. Biztos van valami boldog kényelme a tehetetlenségnek: mi szeretnénk értelmesen és boldogan élni, de itt? Ezeknek?
Lehet, hogy benne vagyunk mindannyian a közös rossz közérzetben, tettestársak vagyunk a búban, de kell valahol tetteseknek is lenni. Mostantól érezzék magukat megátkozva.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.