Március 2 messze van, és biztosan vannak olyan filmeszelősök, akik megőrülnek, mert addig nem láthatják Enyedi Ildikó új filmjét. Nem ironizálok, én is nagyon vártam. Csak én mostanra már láttam, és tudom, hogy ez sem az. Vagy legalábbis nekem nem az, nem, amiben reménykedtem. Szeretettel mondom, izgulok eleget, hogy jöjjön végre a második Enyedi-film, ami ugyanúgy fölráz vagy megráz, lelkesít és boldoggá tesz, mint az első, Az én XX. századom. De nem jön, és most ez sem az. Csak őrületes vizualitás, finomság és finomkodás, szépség és szépelgés. Nem csak a természeti jeleneteknél, hanem végig, egy béna papucsban is van költészet, ha rajta felejtődik a kamera, amíg a bőrszíjak kirúgják magukat. És a tükröződések, a ráncos arcok, a felcsillanó szemek, tétova mosolyok. A rengeteg vér. Borbély Alexandra és Morcsányi Géza. Szarvasok és szarvasmarhák.
De mégis: olyan véznácska a történet, annyira kiszámítható, hogy csuda, az összes mellékszál csak indázgat, és levágható volna következmények nélkül. Luxus az HBO sorozatból átemelt pszichológus, és luxus Mácsai Pál, pontosan nem is derül ki, hogy miért is lopta el a tettes a vágóhídról a "búgatóport" és mit kezdett vele, csak nyúlik tőle a film. És azért nyúlik, mert nyúlás nélkül nem is volna film, vagy legalábbis attól tartok. Nyúlással meg van, de oktalanul hosszú.
Hát várunk tovább. Van, aki csak március 2-t, én a következő Enyedi-filmet. Lassan harminc éve. Előbb vagy utóbb megjön.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.