Szeretjük azokat, akik mi nem voltunk. A kis hercegeket, akik valami különös érettséggel, kiválasztottsággal jöttek a világra. Nekem ilyesmi volt Matt Haimovitz, amióta csak megláttam az első lemezeit. Mint Dávid király, amikor még nem király, csak jön be a mezőről. Neki nem parittya van a vékony kis ujjai között, hanem cselló, de a zene még a fegyvereknél is nagyobb erő. Vagy valami hasonló.
Mondjuk, amikor meghallgattam Matt Haimovitz-ot, akkor annyira már nem tetszett, de van (volt) ideje. Csodagyerek, tizenhárom évesen már az Izraeli Filharmonikusokkal debütált, Mehta vezényletével. Mi lesz, ha eléri a húszat?
Nem tudom. Amire elérte a húszat, többé-kevésbé szem elől tévesztődött, nem is tudtam, hogy mi lett vele, csömör vagy megharapta a kígyó vagy bármi, békésebb. Elcsellózott már mindent, úgyhogy visszament pásztornak a sivatagba.
Most előkerült. Egy furcsa hírrel. Tanítás közben fölállt, megbotlott. Még lefutott az agyában, hogy vagy eldobja a hangszert vagy ráesik, így aztán eldobta, de az se tesz jót neki. Letört a nyaka, fél évig tart a javítása. Szóval nem hogy él, de mindvégig aktív is volt. Annyira aktív, videókat tettek föl, ahogy New Yorkban épp Bachot játszik a parkban. Elég szörnyűen, ami azt illeti, túl sok egészséges hang nem jön ki a hangszerből, de talán hideg is van, szél, páratartalom, bármi. Ő maga is elég szörnyen néz ki, Dávidból ha nem is Góliát, de valami különös lény lett, egyszerre bongyor és tar fejű, mint valami Demjén Rózsi. Lemezei is jelentek meg, az egyik épp a csellója születésnapjára. Háromszáz éves volt a Matteo, azt hittem, őróla kapta a hangszer a nevét, pedig előtte játszott rajta Leonard Rose, sőt Rosztropovics is, de hát a készítőt is Matteónak hívták. Matteo Goffriller. Velencei hangszerkészítő a 17-18 században.
Valaha Starker János panaszkodott arról, hogy mindenki szakértően mondja neki, hogy ugye, Stradivarin játszik, ő meg azt feleli, hogy Goffrilleren, amire az emberek a vállukat vonogatják. Amíg meg nem mondja nekik, hogy hiszen Casals is azon játszott. Ja, az más. Casals csellóját egyébként tényleg róla is nevezték el, Pablónak hívják, és jelenleg a nagyra nőtt izraeli csellistánál, Amit Pelednél van, aki, remélhetőleg, vigyáz rá. Lassan mi is kitanuljuk a csellók életét, amióta Várdai István is hozzájutott egy Stradivarihoz, és ő maga mesélt a hangszer erényeiről és problémáiról, a viszonylag nagy testről, amelyen az utókor lelkiismeret furdalás nélkül változtatott, hogy esetenként ne okozzon vonózási gondokat. Kicsit, persze, azt érzem, amikor ilyesmiről beszélünk, hogy vajon miért nincs ennyi szó arról, milyen madár tollával írta Shakespeare a Hamletot. Lehet, hogy miközben arról értekezünk, a zene mennyivel absztraktabb művészet minden másnál, közben mégis testi dolog, fizika, fa, szőr, bél, fém. Lehet, hogy mi tesszük naggyá a zenét, mi, akik csak hallgatjuk.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.