Sajnos van ilyen, amikor az első öt percben rájön az ember, hogy ez hülye ötlet volt, és attól fogva túszként ül a teremben. Utoljára egy hasonló koncerten éreztem ezt, Kozma Orsi énekelt New Yorkról. Most Micheller Myrtill énekelt Párizsról, a Müpa nagyobb termében, nagyobb szabásban, szimfonikus zenekarral, karmesterrel, akik eljátszották a Sous le ciel de Paris-t, a lehető legszimplább, legszellemtelenebb hangszerelésben, tangóharmonika bugyborékolásával, és ajjaj, ajjajajajj, ez ilyen lesz. Hiába szeretném tágítani a horizontot, mert épp az előadók nem akarják tágítani a horizontomat. Nyilván tudnák, ha akarnák, csak ők meg kímélni akarnak, mint közönséget, és ahelyett, hogy új dolgokat mutatnának, olyan szerzőket, olyan dalokat, akik és amelyek nem egyből ugranak be, ha kimondják a szót: Párizs, szépen belelöknek a futóárokba. Erre menni, és nem kiemelni a fejecskét. Miközben azt hinné az ember, hogy Párizs, akár csak a 20. századi Párizs kimeríthetetlen téma, ezerfelé lehet nyitni benne, hunok Párizsa, franciák Párizsa, az ismeretlen város, a (nálunk) ismeretlen, fantasztikus szerzők, költők, dalszövegírók és énekesek, ehelyett jön ez az orrhangú énekelgetés, több-kevesebb sikerű raccsolgatás. Pedig Micheller Myrtill világos módon érti a szöveget, beszéli a nyelvet, és nyilván otthonos a sanzonok és a párizsi jazz világában, bármit össze tudna rakni. Bármit, ami személyes, eredeti, fontos. Egymásra várunk, mi,a közönség arra, hogy mutasson valamit, ő, az előadó pedig azt szeretné kitalálni, hogy nekünk mi a jó, így aztán valószínűleg egyikünknek sem jó. Nekem biztosan nem.
Nem tévesztem össze az egyetemi előadást a szórakoztató sanzonesttel, de valamit jó volna tanulni, felfedezni, megismerni. Nem akarok örökké Edith Piafot hallgatni. Már csak azért sem, mert Piaf ellenében aligha nyerhet Micheller Myrtill, végig azt az érzést fogja kelteni, hogy mennyivel jobb az eredeti. Nem hat meg a szimfonikus zenekar, legfeljebb elismerem: nem kímélték a költségeket. De egy koncert mindig és talán elsősorban szellemi kaland, nem emlékezés a hetvenes évekbeli IBUSZ-utakra. Amire egyébként már az énekesnő sem mehetett, pusztán az életkora miatt. Piafmentes, tangóharmonikamentes Párizsra vágyom. Tessék dolgozni, nem csak torokból, fejben is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.