Őrület, mi van a Grand Palais-nál, ötven-hatvan ember vár a sorára a sárban, Gauguint akarják nézni. Van nekik szórakoztatójuk, egy klarinétos épp Mozartot játszik nekik némi apróért, és lehet, hogy így boldogabbak a sorban állók. Mert ha bemennek, akkor ők is arra jutnak: őrület, mi van a Grand Palais-ban. Odabent is rengetegen, mindenki magába mélyed, hallgatja, amit a készülék a fülébe súg, hogy mikor festette és miért. Elég korlátozottak a lehetőségek, hogy elmerüljön az ember a művészetben, de nem is ez a kiállítás egyetlen célja. Gauguin, az alkimista a címe, és tényleg egy másik Gauguint mutatna be, azt, akinek folyton járt a keze, nem csak festett, de farigcsált. Bibolage - mondta rá valaki, azt hiszem, értem a szót, mert magyarul is így mondjuk: bíbelődés. Látja az ember, mennyire hamis Maugham Gauguin-figurája, akit nézünk, nem egy hívást kapott tőzsdeügynök, hanem egy kereső, aki végül talált is. De amíg keresett, akkor is ilyen szobrot mintázott a gyerekéről, vagy ilyen facipőt faragott a bicskájával.
És persze, látható, vagy látható volna mindaz, ami naggyá tette Gauguint, a híres képek, meg olyanok is, amelyeket én legalábbis nem ismertem, egy önarckép csíkos pulóverben, Japánba kellene utazni érte. A végén az ember kidől, ez természetes, minden nagy kiállításnak ez a vége, lecsúszok a fal mellett a földre, ahol egy apa mellém ülteti hasonlóan kipurcant gyermekét. Csak bámulok, mennyire szép a gyerek. Nem tudom eldönteni, hogy vajon ez is Gauguin hatása? Már hogy az ilyesmit észreveszi egy tulok férfiember.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.