Itt vannak a fiatalok, és szép a hangjuk, és nagyon komolyan veszik a hivatásukat, ketten is úgy énekeltek a Magyar Rádió Márványtermében, hogy edzett lelkeknek is nagy öröm volt hallani, és másnap nagy öröm rájuk visszaemlékezni. Kodály-dalok volt a műsor, és Horti Lilla meg a képen látható Vörös Szilvia az, akire öröm másnap is visszagondolni, ahogy tényleg mindent beleadtak, pedig eltérő drámai alkatok, ahogy meg tudták sűríteni a levegőt vagy a világot azokra a percekre, amelyeket egy-egy dal tett ki. Annyira jók voltak, hogy az ember nem is nagyon foglalkozott azzal, mennyire jók, egyszerűen természetesnek tűnt ez a szintű odaadás, ami, persze, egyáltalán nem természetes.
Annyira mégis az, hogy az ember mással is tudott foglalkozni. Nem megválaszolható a kérdés, és talán nem is nagyon lényeges, de azért csak foglalkoztatja a hallgatót: mennyire jó a magyar költészet. Persze, tudjuk, mondjuk, hogy igen, a líra a mi világunk, és derűsebb percekben sajnáljuk az angolokat, nekik csak egy Shelley jutott, a németeknek csak Goethe, a franciáknak csak Baudelaire, hát hol vannak ezek a szózenék a mieinktől. Kedélytelenebb napokon meg azt mondjuk, ugyan, a kis ország, és a kis nyelv verdesi a szűköcske mellét, csak tudnánk, mire, az egész honi költészet mással sem foglalkozik, mint évtizedes vagy több évtizedes késéssel megy a nyugat után. Még nem is csinál nagy titkot belőle. Az igazi nagy művészeink a komponisták, ők teszik oda az országot a kultúrtérképre, Petőfi nélkül van Európa, Bartók nélkül nincs.
Nem eldönthető a kérdés, de egy Kodály-dalest kicsit tisztázhatja a helyzetet. A kiindulás legyen az, hogy alapvetően nem nagyon jó ötlet jelentős verseket zenésíteni meg. Nem tudja a komponista tartani a lépést a szavak ritmusával és dallamával, inkább elvesz, mint hozzáad, szűkít, sarokba szorítja a sorokat, egyértelművé teszi az el nem döntött pillanatokat. Ez, persze, nem a Kodály-szintre vonatkozik, inkább, mondjuk, a Tolcsvay által megzenésített Nemzeti dalra, és hasonlókra, bármilyen rokonszenves is ez a kántálás, akárhány emberhez viszi is közelebb a verset, a vers lendülete, a versszakok által bejárt út sehogy nem található meg.
Kodálynál, alapvetően fordított a helyzet, elénekli Horti Lilla a Nausikaát, és érzi az ember ezt a katatón állapotot, elment a sokat tűrt idegen, és tökéletesen üres lett ettől a világ, és nincs is semmi remény, hogy ez valaha is jobb lesz. Csak áll a lány, nézi a vizet, és irigyli a halottakat. Beleborzong az ember, látja a nagy szemű hősnőt, aki csak néz, néz, de nincs mit néznie a világból. Ez a szerencsés eset. Mármint nem privátban, hanem művészetileg. A szöveg szép, de elbírja a zenét, többé válik tőle. Talán mert önmagában nem olyan nagy költemény, Bálint Aranka műve. Vagyis: nagy költemény, viszi és hozza a szörnyűséget de nem látszik rajta, ezért kellett megzenésíteni. Ugyanez a Kodály, ugyanezen a koncerten mintha többé-kevésbé csődöt mondana Szapphó szerelmes énekével. Nem Szapphó miatt, hanem Ady miatt, aki fordításnál gyakorlatilag semmit nem tisztelt, se formát, se a versszakok számát, se az antik hangulatot. "Lárma a fülemben", írja, és már ott vagyunk, a 20. század lármájában, messze mindenféle vázáktól, szandáloktól és faragott kövektől. Hiába próbálja Kodály visszavezetni a költeményt a saját korába, valami kis pilincka kíséretet adni neki, mintha tényleg lyrával a kézben szólna a dal, egyszerűen nem megy. Kevesebbre jutunk, mint ahonnét elindultunk.
Mintha itt volna a válasz arra a kérdésre, hogy mennyire nagy a magyar líra. Hogy egy ilyen komponista óriás is csak úgy tudja a kivételes (talán még csak nem is kivételes) pillanatokat megzenésíteni, hogy a teljességnél kevesebbet kap a hallgató. Talán tényleg így van, ahogy képzeljük. Szörnyű nagy költő ez az Ady Endre.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.