Tizenkét éve halt meg Birgit Nilsson, épp ezen a napon, nem valami nagy időzítés. Nem is lett rögtön szenzáció a halálhírből, sokan csak a januári lapokból tudták meg, hogy mi történt. Énekes sors, kétszeri halál, egyszer visszavonul, egyszer meg igazán meghal, és maradnak az anekdoták, már ha igazi, nagy formátumról van szó.
Mi szükséges ahhoz, hogy az ember nagy Wagner-énekes legyen? Egy pár kényelmes cipő. Vagy a másik, amikor próba közben elszakadt a nyaklánca, szertepattogtak a gyöngyszemek a színpadon, "Igaziak, ugye, amelyeket a zsíros Metropolitan-honoráriumokból vett?" - kérdezte epésen Herbert von Karajan. Nem, olcsó utánzat, amilyenre a szánalmas bécsi fizetésből futja.
Ezt szerettük benne, ezt a földközeliséget, vagy inkább egyszerre föld- és égközeliséget, a lába a kényelmes cipőben, a hangja a fellegekben, közte meg ott van ő maga. Mintha volna egy szeretett nagynénikénk, aki puszit cuppant az arcunkra a karácsonyi közös ebéd előtt, de titokban lóháton, sisakkal a fején járja az erdőt, bárdot vág az anyja szeretőjének hátába, belehal a szerelembe, békés és emelkedett estéken pedig azt kiabálja, hogy hojotohó. Jövőre százéves lesz, kicsit visszajöhetne kísérteni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.