Éppen mert annyira szépen énekelte Anna Netrebko a La mamma é mortát az André Chenier-ből, az embernek rögtön hiányérzete támadt. A hiányérzetet pedig úgy hívják: Maria Callas. Miért van az, hogy Callas hatvan év távolságából, úgy, hogy közénk áll (összeköt) mikrofon meg hangszóró, könnyek közé hajszol, Netrebko meg minden finomsága, átgondoltsága, kidolgozottsága és testi valója ellenére is meghagy józan műélvezőnek?
Nem válasz a kérdésre, de furcsa módon a New York Timesban az operafelelős Anthony Tommasini is hasonló problémával küszködik. Készül a Metropolitan bemutatójára, és közben azon töpreng, miért is a legjobb Tosca-felvétel az első Callas, a Victor de Sabata által vezényelt lemez, a Callas - Gobbi - di Stefano hármassal. Nekünk mindez nem nagy újdonság, a magyar licenc-kiadás kísérőfüzete, ha jól emlékszem, úgy kezdődött, hogy minden idők legszebb operafelvételét tartja a kezében az olvasó.
Így is van, és ha egy kiadvánnyal kellene illusztrálni a hangfelvételek fontosságát és szépségét, a Tosca mindenképpen alkalmas erre. Tommasini is végigveszi a lemezt, pontosabban mutat tíz olyan pillanatot róla (kihagyva a túlságosan kézenfekvőket, vagyis az áriákat), amely egyértelművé teszi Callasék első helyét a lemeztörténelemben. A második Tosca belépője, ahogy a színfalak mögött azt énekli, Mario, Mario, Mario. Idegesen, nyilván, Toscát a féltékenység gyötri, a pasija pedig bezárt ajtó mögött sugdolózik valakivel. De Callas nem egyszerűen féltékeny, hanem a tragédiát hordozza, még el sem kezdődött semmi, de ő már ebben a pillanatban is ott áll az Angyalvár fokán, és lefelé néz, mert az élet csak csalódás, magány, keserűség, súly és kő és mázsa.
Tudom, hogy az opera az élet nehéz pillanataira is hozhat megoldást vagy legalábbis segítséget, de van ez az oldala is, amikor arról beszél, hogy drága öregem, ehhez te szagolni sem tudsz. Ezek az érzések annyira túl vannak azon, amit te gyásznak, szerelemnek, boldogságnak, féltékenységnek meg tudsz élni, hogy nincs más dolgod, mint tátsd ki a szád ámulatodban, és meredj fölfelé, csodáld az óriásokat, akik így tudnak élni. Egyszer majd, talán... á, úgysem.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.