Megmelengetődött a szívem, amikor a villamos átment a Déli pályaudvarról a Széll Kálmán térre vezető (jóindulattal szólva) alagúton, és újra láttam a régi feliratot: Gazsi bácsi lótetű. Éveken vagy évtizedeken át néztem, krétával volt fölírva az Attila úton, aztán beláttam, hogy a társadalmi felelősségvállalás, a társasházak által kialakított közösségi szellem, a közös felelősség érzete ezzel leszámolt. Budapest olyan része volt, amely jellegzetesebb és vidámabb, talán tartósabb is, mint a Kun Béla szoborcsoport, de ha az egyiknek mennie kellett, akkor valószínűleg a másiknak is.
Sejtelmem sem volt, ki Gazsi bácsi, aki lótetű, de, ha jól emlékszem, a felirat idézőjelben volt, nehogy megbántódjon valamely valóságos Gazsi bácsi is. Azóta tudom, hogy mint annyi mindent, ezt is Csukás Istvánnak köszönhetjük, a Le a cipővel! című 1975-ös regényéből, illetve annak filmváltozatából ment át a gondolat a köztudatba Gazsi bácsi viselt dolgairól. Elképzelésem sincs, hogy mindezt az új felirat készítője tudta-e, az anyaghasználatból és a betűk formájából ítélve az alkotó legalább húsz évvel ifjabb, mint a forrása, de talán épp ez a legszebb az egészben. Az árleszállított örökkévalóság, hogy vannak lótetvek, amelyek túlélik a történelmet.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Cutofftheirheads 2018.05.22. 09:06:36