Mivel a filmhez magához sok magyarázat nem szükséges, az ember az alkotókat próbálja megérteni: vajon miért gondolták, hogy érdemes újra leforgatni a Kedvencek temetőjét. Mert megvan a régi is, attól is lehet frászolni. Meg ettől is, hiába mosolyog fölényesen az ember a sötét moziban. Úgysem látja senki. Szerencsére az összerezzenéseket sem, így aztán el lehet játszani a jaj, de untam figurát. Nem untam, még ha nem is éreztem a társadalom hasznos tagjának magam a film alatt. De igyekeztem kultúremberként viselkedni, és büszkén észrevenni, hogy mennyire leonardói feje van Jason Clarke-nak, az erős áll, a határozott vonalú orr, a szem bágyadtsága, az egész arc chiaroscuro volta. Íme, az eredeti, négyszázötven évvel korábbról.
Ez, persze, nem magyarázat a filmre, ahogy a változtatások sem, bár jelentősek: most a másik gyerek a gonosz. Körülbelül értem, néha a papíron elmegy valami, ami filmen nem, vagy ha el is megy, mégis nagyobb hülyeségnek hangzik, ha a gyerek beszélni még alig tud, de olyanokat mond a pokolról, hogy rossz belegondolni. A technika ugyan rengeteget fejlődött 1989 óta, de nem használják agyon, alapvetően itt is sokat sminkelnek meg térdig érő ködben közelednek fenyegetően. Így aztán marad a mondanivaló, hogy újabb és újabb korosztállyal kell megértetni: jobb a holtakat békében hagyni. Lascia a' morti la pace. Régi tanulság, hiszen ezt a Don Giovanniban énekli a Commendatore, de alighanem igaza van.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.