Kudarcnak látom a Katona új bemutatóját, az Othellót, akár súlyos kudarcnak, mert ásít az ember. Ami engem illet, a tizedik másodpercben azt éreztem, hogy már rossz, és tényleg: egyre csak rosszabb lett. Megértem, hogy miért, nemcsak a színház körül kialakult helyzet miatt, hanem mert az Othello az, amihez nem nyúl most az ember. Talán már régebben sem, mert a lelkek helyett a bőrszínekről vagy bármi másról kénytelen beszélni, az meg nem tart ki két órán keresztül. Így aztán a rendező Székely Kriszta is a rutinja után nyúlt, amit egy kicsit korainak érzek, de ez van. Így szokott kinézni nála egy előadás, így szoktak énekelni benne – még szerencse, hogy nem a Verdi-operát énekelték el, mert abban sem lett volna köszönet.
Viszont kiderült, ha valaki nem tudta volna, hogy Verdi mennyire zseniális. Az semmi, de a librettót író Boito mennyire zseniális volt, hogy a négy felvonásba hiánytalanul bele tudta préselni az eredeti ötöt. És kiderült, hogy az opera volt az utolsó műfaj, amely ábrázolni tudta ezt a naiv lelki óriásságot, „ki szertelen szeret, s nem okosan; ki nem könnyen gyanakszik, de ha igen, őrjöngve dúl”.
Most már az operában is nehéz volna ilyet találni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
András L 2020.10.10. 20:03:34
Most a Giulini-s Carlos-t hallgatom, Milnes és Raimondi fantasztikusak, Caballé helyett jó volna "átmenteni" Ricciarelli-t az Abbado vezényelte francia verzióból, Domingo jó, de Lima, vagy Eugenio Fernandi hihetőbb karakter, mert történelmileg hűebb az interpretáció!