Adja magát a bölcsnek látszó következtetés: nem szabad túl sokáig élni. Mármint annak, aki vezető. Előbb-utóbb meggyengül, aztán jönnek valami törpék, akik attól remélnek naggyá válni, hogy ők pöckölték ki az óriást. Karajant akkor váltották le a Berlinben, amikor épp igaza volt, női szólamvezetőt akart szerződtetni a klarinétosokhoz. James Levine...
Állj, állj, állj. Levine először is nem élt túl hosszú ideig, 77 éves volt, amikor meghalt. Beteg volt, súlyosan parkinsonos, már régen önjáró karosszékben gurult az operai folyosón, speciálisan neki épített lift vitte le a zenekari árokba. És nem azért lett vége a Metropolitanben a Levine-korszaknak, mert ő túlságosan nyeregben érezte magát.
Talán túlságosan nyeregben volt, a jelek szerint a színház vezetői tudták, hogy a szexuális élete finoman szólva is problémás, fiatal, több esetben 16 év alatti fiúk után vágyakozott, és nem csak vágyakozott, zaklatta őket, ha pedig visszautasították a közeledését, büntetett. Amikor egy pályakezdő énekest vagy zenekari művészt büntet a világ legjobb operaházi zenekarának igazgatója, az ritkán a hosszú és nagy karrier első lépcsőfoka.
Mi van a másik serpenyőben? Igen, a világ legjobb színházi zenekara, ami Levine műve. 1971-ben vezényelt először a Metben, és 2018-ban utoljára. A közben eltelt idő jelentős része alatt zeneigazgató volt, próba, próba, előadás, próba, próba, előadás. Úgy tűnik, ez volt az élete. Abban az időben, amikor a sztárkarmesterek járták a világot, ma itt, holnap ott, Levine a Metropolitanhez kötötte magát. Voltak egyéb fellépései is, de szimfonikus zenekari karmesterként soha nem tudott olyan jelentékeny lenni, mint az operában. Fordítva jobban érteném, így ez meglehetős rejtély, de nem ez az egyetlen Levine körül.
Ha James Levine 2011-ben, Met debütálásának a negyvenedik évfordulójára rendezett gála után visszavonul, a világ legnagyobb operakarmesterei között emlegetnék ma, ha volt hozzá mérhető, az Toscanini, és ha lesz hozzá mérhető, az még nincs a pályán. Ehelyett jött a keserű pohár, meghurcolás, szégyenpad, viszolygás, visszavonulás. Persze, lesz még fordulat, utókori legyintés, engem nem érdekel, kivel kezdett ki, hogy szerelem volt-e, vagy abúzus, amíg így füstöl a Carmen-nyitány, ha Levine kezében a pálca. De utókornak lenni könnyű, Pestről véleményezni a New York-i ügyeket még könnyebb, viszont ha senki sem dobál követ, akkor így járunk, ahogy jártunk.
Úgy jártunk, hogy mire a halálhírt bejelentették, Levine már nyolc napja halott volt. Elképzelhető lett volna ez tíz évvel korábban?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Csodabogár 2021.03.18. 09:38:04
Nagy művész volt, hálásak lehetünk hogy láttuk és hallottuk. A sárdobálókról meg megvan a véleményem. Senki se fog rájuk emlékezni, mikor Levine mint karmester még mindig legenda lesz.
stolzingimalter 2021.03.18. 16:05:33
karnagyúr 2021.03.19. 07:07:57
stolzingimalter 2021.03.19. 07:56:34
Andy73 2021.03.19. 10:19:12
A jó opera pedig szerintem elsősorban az énekeseken, másodsorban a rendezésen múlik. A zenészeknek szerintem nem olyan nagy kihívás egy opera, mint egy versenymű vagy egy szimfónia, a hosszú operáknál inkább a kitartás lehet nehéz.
Levine egyébként szerintem is jó karmester volt, de nekem egyáltalán nem tűnt jobbnak, mint a többi neves vendégkarmester - bár én nem vagyok szakember.
stolzingimalter 2021.03.19. 12:36:12