Első a zene, aztán a szöveg – ez egy Salieri-opera címe, meg az alaptudásunk a világról, hogy egy operát nem az alapján ítélünk meg, hogy az érzékeny idegrendszerű főhősnő elméje hányszor borul el a történet során, hanem hogy mit kell énekelnie. De értelmezhetjük kiterjesztően is, a szavak mindig kicsit lemaradnak a lelkünkért folytatott harcban, minden onnantól izgalmas, ahol már nem éri utol az értelem.
Nem tudom.
A Ludwig Múzeumban Térügyek címmel van kiállítás, még ebben a hónapban és már látogatható, mindenféle érdekes dolgok, tárgyak, videók a térről. Például ez.
Nem azzal a bornírtsággal akarok jönni, hogy ha én ragasztok egy kapszulát egy darab papírra, azon senki el nem gondolkodik, és nem csodálkozik rá, hogy harminc évvel előztem meg a koromat, mert a Mátrix című filmben is piros meg kék tablettát vesznek be a főhősök, akik ott akarják hagyni az ámulat vagy ámítás idejét és terét. Persze, hogy így van, ezt a kapszulát nem akárki ragasztotta a papírra, hanem Hans Hollein, akinek legalább egy művét mindenki ismeri, ő tervezte a házat Bécsben a Stephansplatzra, amiben tükröződik a dóm. De az biztos, hogy ezt a kapszulát a szöveg teszi naggyá, a gondolat, amelyet ébreszt, ha ébreszt, és amelynek mégis mondatok adnak formát. Ami a sorrendet illeti, itt is előbb kapszula, aztán a szöveg, de szöveg nélkül ez mégis egy darab gyógyszer, amely már ötvennégy éve be van keretezve.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.