Megint virágzik a mandulafácska, merészen a télben, tavaly ezen már hüledeztem, de akkor március volt, most meg még mindig csak február. Megint eszembe jut Janus Pannonius, és hogy ez is milyen igazságtalanság volt tőle. Úgy értem, ha a fordítások jól mutatják be életművét, akkor neki leginkább két igazán fontos és máig szóló témája volt, az egyik az egészségi állapota, a másik az, hogy itt kell élni ezen a hideg és barbár földön, bezzeg Itáliában. Nem láthatott előre, de annál nagyobb szerencséje nem is lehetett volna, mint hogy ezen a hideg és barbár földön élt, mert emiatt él egyáltalán az emléke. A hideg barbárok néha nagyon büszkék tudnak lenni a szülötteikre, főleg, ha nemzetközi karriert csinál.
Persze nem tudom, mekkora nemzetközi karriert is csinált Janus Pannonius, hiszen rajta kívül egyetlen más latinul verselő humanistát nem ismerek, de épp erről beszélek. Valószínűleg az átlag olasz sem ismer egyetlen latinul verselő humanistát, az olaszul írók tettek jó lóra, belőlük lett legenda.
Hogy egy távolinak látszó hasonlóságot mondjak: Zágrábban múzeuma van Dražen Petrovićnak, aki valóban nagyszerű kosárlabdázó volt, annyira nagyszerű, hogy az NBA-ben játszott, de huszonnyolc évesen közlekedési balesetben elhunyt. Nyilván és érthető módon Horvátországban nemzeti hős volt (nem tudom, ma is annak számít-e), de ha Amerikában születik, aligha emlékeznének meg róla ezen a szinten, vonogatnák a vállukat, ez az élet, szomorú, ámde igaz.
Ha az utókort nézzük, nagy szerencséje volt velünk a mi Jánosunknak.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.