Néha mégis olyan, mintha Budapest lenne a legmenőbb hely a világon. Egyik legmenőbb. Például így március-áprilisban, amikor megkezdődik a japáncseresznye-virágzás a Millenáris Park közelében. Gyönyörűek a fák magukban is az ezüstös törzsükkel, de ilyenkor virágba borulnak, az emberek ámulnak és nyúlnak a zsebükbe a telefon után. Egyre több az ázsiai származású ember, akik állnak a fák alatt, és az valószínűleg túlzás, hogy otthon érzik magukat, de talán nem annyira idegenben. Az operabarátok egy kicsit jobban megértik a Pillangókisasszonyból a Cseresznyevirág-kettőst, meg a folytatást, hogy ja, ezeket a virágokat szakajtották le, mert jön Pinkerton. Aki aztán nem is jön, vagy csak másnap reggel...

Negyven éve megy Londonban Andrei Serban rendezésében a Turandot, ami mindenképpen szép kor, de még szebb, ha látni, hogy annyira nem is jó az egész. Vagy annyira nem az, amit az ember a Turandottól vár, amit kapni szokott, hogy nagy fények és nagy sötétség, nagy tömeg a színpadon, egy fényben ragyogó hercegnő, és a közemberek, akik közül Kalaf végül odaér a fénybe. Mint tudjuk, nem is épp áldozatok nélkül.

Valahogy ez mind nincs. Nincsenek annyira sokan a nagy jelenetekben sem, és főleg nincs sehol a fény, mindig sárgás félhomály borítja a színpadot, Turandot ezüst vagy arany ragyogás helyett piros-fekete ruhában adja föl a kérdéseket. Kelet és nyugat, taj-csi és commedia dell’arte, ez volna a három miniszter...

Ez mekkora kaland volt! És ha az ember kellően tájékozatlan, akkor föl sem volt készülve rá, Dianne Reeves, rendben van, nagymenő a világban, x mennyiségű Grammy-díjjal, a Snétberger-évad vendége a Müpában, biztosan nagyon jó lesz.

Annál sokkal jobb volt.

A kalandot eleinte nem is lehetett érezni, Snétberger Ferenc trióban játszott, szépen, de azért tudta az ember, hogy ha ez így megy végig, semmi nem menti meg az elszenderedéstől. Egy kicsit szerintem alul volt keverve mellé a bőgős, Barcza-Horváth József, pedig semmi ok nem volt a halkságra, és igazából az...

A Mézga-család ment vasárnap délután a tévében, most épp Aladár különös kalandjainál tartanak, a Mesebolygó című rész került sorra – nem a legjobb. Vagy csak én nem értem, mitől Mesebolygó az, ahol minden növény, a talaj, a folyó, a tó cukros – végül is mindegy, talán csak kinőttem belőle. De közben mégis volt egy jelenet, Aladár megbízza az egyik Mesebolygó-lakót, hogy végezze el helyette a büntetését, írja le százszor (vagyis már csak hetvenhétszer, mert huszonhárommal megvan), hogy „A testvéri szeretet melengeti keblemet”. Amikor a bolygóról hazaér, és számon kérik, hogy elkészült-e, hanyagul átadja a füzetet, de az apja nem elégedett: ez csak huszonnégy. Aladár megnézi, és rájön a megoldásra, a bolygólakó leírta ugyan a mondatot még hetvenhétszer, de egymásra írta a betűket...

Szent Eufémia nevét viseli Gradóban a katedrális, és azt hittem, hogy ez is annyira beszélő név, mint a Szent Leokádia… Illetve az is. Leokádia persze magyarul viccesebb, de görögül is jelent valamit, Eufémia pedig nem az eufémizmus névadója, hanem ugyanonnét valósiak. Eu görögül azt jelenti, jól, phémi meg azt, hogy beszél.

Szent Eufémia egyébként nem arról híres, mennyire jól beszélt, hanem hogy egy ideig nem tudták megölni a hóhérai, a sebei begyógyultak, a vadállatok inkább a lábához heveredtek. A végén persze a hóhérok győztek, és Eufémia ma valószínűleg a rovinji székesegyházban pihen (tessék, ez is egy...

Aquileiába nem megyek. Ez volt az egyetlen, amit elterveztem az út előtt, nem, nem és nem, már voltam, ha jól számolom, háromszor, és nem azt mondom, hogy nem maradt semmi látnivaló, de vannak új régi dolgok a világban, nem lehet mindig a régi régieket újralátogatni. Tudom, mi van ott, láttam a bazilikát, bámultam a mozaikpadlót, megkerestem a falba karcolt, lóról hátrafelé nyilazó hun vitézt, voltam a toronyban, voltam az altemplomban. Aquileiába most nem.

De hát pont arra visz az út, és pont látszik a torony, és pont sokkal erősebb jellem kellene hozzá, hogy csak úgy, elfordított fejjel menjek el mellette...

Érzem, hogy át akarnak verni. Már onnét is érzem, hogy az egyik helyen lehet megvenni a jegyet a másikra, a cividalei múzeumban a longobárd templomhoz. Aztán majd sétáljak el oda, nem fogom megbánni. Elsétálok, szép templom, de mi benne a longobárd? Hát, majd odabent kiderül.

De odabent mindenütt állványok és válaszfalak, képernyőn megnézhetem, hogyan szállították ki a tényleg gyönyörű és tényleg elég kopott, 15. századi, fából faragott kórust a tempiettóból.

Hát jó, de érvényes marad a kérdés: mi ebben a longobárd...