Nem hibáztatok senkit. Aki le akar szokni a dohányzásról, ne menjen füstölős helyre, aki fogyókúrázik, ne járjon étterembe. Vagy legalább ne olyanba, ahol fix összegért annyit eszik, amennyit akar, mert annak biztosan nem lesz jó vége. Nekem lemezboltba nem szabad menni, ami elvileg könnyű feladat, mert alig vannak lemezboltok. Az igazi veszély a műszaki cikkek közé kevert CD-k formájában les az áruházakban. Ha ott egy tárló, benne mindenféle celofánba csomagolt finomsággal, kedvező áron.
Nem olyan vészes a helyzet egyébként, egy Henry Mancini-válogatott filmzenéket vettem, egy Count Basie - Duke Ellington közös lemezt, meg Reinerrel Richard Strauss szimfonikus költeményeket. Hanem a szerzés és birtoklás boldogságán túl az ember kénytelen föltenni magának a kérdést: minek? Mi lett mostanra a CD-ből?
Valaha a megismerést szolgálta, rengeteg művet vagy egyáltalán nem lehetett Magyarországon meghallgatni, vagy nem abban a minőségben hangzott el, amely méltó lett volna a komponistához. De ennek mostanra (illetve nem is mostanra, hanem évekkel ezelőttre) körülbelül vége lett, egyfelől nyitottabb lett a zenekari műsor (nyilván a Prokofjev-, Sosztakovics- vagy Bruckner-szimfóniák rajongói ezzel azért vitatkoznának), másrészt nem kell feltétlenül a Bartók Rádió szerkesztőinek ízléséhez igazítani a saját érdeklődésünket, van internet, vannak zeneszolgáltató cégek, amelyek csekély, mondjuk havi egy lemeznyi ellentételezés fejében hatalmas könyvtárat bocsátanak rendelkezésre, hallgass, amit akarsz. Ha Reiner Zarathusztrájára vágyom, nem kell feltétlenül birtokolnom is. De birtokolhatom is, letölthetem a készülékre, és akkor úton, vizen, levegőben szólhat a fülembe.
A CD szuvenír lett, emléktárgy, amit leginkább akkor érzünk, amikor egy koncert után kap el a vágy, hogy valamit hazavihessünk a muzsikusból, ne itt legyen vége és ne most, ne ő szakítson velünk, hanem majd mi vele, egyszer, tíz év múlva, amikor azt mondjuk, nem is tudom, mit szerettem benne annyira. Ha meg tudom, mit szerettem benne, mint Reinernél, a szenvedély és a hideg tárgyilagosság együttesét, a tökéletes karmester és zenekar együttest, valaki megrebbenti a kisujját, és a zenekar száz figyelmes tagja ettől kétszeres sebességgel játssza ugyanazt, akkor történik az efféle vásárlás. Hogy valamiért pénzzel is ki kell fejezni a nagyrabecsülést, áldoznunk kell a tisztelet oltárán, még ha a tett többé-kevésbé értelmetlen is, a teljesítmény és az áldozat alig-alig találkoznak. Hallgatni kell Reinert és nem megvenni.
De ebben a hőségben?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.