Jevgenyij Kiszin ünnepli ma negyvenhetedik születésnapját. Azt hiszem, az utóbbi időben már nem szokták őt lezsenizni, csak (csak) egy egészen-egészen megdöbbentően jól zongorázó ember, ez az élet, a korral múlik a zsenialitás. Abban mintha nem volna semmi természetfölötti, ha valaki így tud játszani negyvenakárhány évesen. Pedig van, talán több is, mint a csodagyerekségben, mert akkor mintha még nem ő volna, aki játszik, hanem valaki belőle. Most meg már neki kell állnia a sarat, hétköznap és ünnepnap, rendületlenül gyakorolni, föllépni, tanulni. Az első pesti koncertjéről lemaradtam, de akkor még kommunizmus volt, az ember nem szerette az úttörőnyakkendős varázslatot, így aztán nem is tudom, hordta-e a piros háromszöget. Talán már nem, de az első Melogyija-lemezén még abban van.
Nem tudom, ő volt-e a legkülönösebb emberi lény, akivel interjút készíthettem, az biztos, hogy ő viselkedett a legkülönösebben, miközben a kérdéseket tettem föl neki, félrebillentette a fejét, grimaszolt, az ujjait feszegette hátra, nem lehetett tudni, hogy van-e valami baja, vagy ez ilyen. Nem elég zseninek lenni, annak is kell látszani. A válaszai mindenesetre választékosak és értelmesek voltak, bár az különös volt, hogy azt mondta, Lisztet nem szeretne játszani a magyar közönségnek, mert mi jobban értjük az ő zenéjét, mint mások. Mondtam, hogy szerintem túlbecsül minket, de nem engedett az elveiből. Mindenesetre jöhetne már játszani bármit, de jön is. Csak addigra már negyvennyolc éves lesz.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.