Az ember eltűnik, az még rendben van, nagyvonalúan rálegyintünk, ez az élet rendje. Legalábbis addig, amíg nem mi vagyunk az az eltűnő ember. De itt egy egész embertípus tűnt el, vagy nem nagyon találom a nyomát, a mai változatokat.
Mostanában gyakran jut eszembe Zala Szilárd, aki mindenütt ott volt, ahol kulturálisnak nevezhető eseményre került sor. Tíz éve (nem napra pontosan) halt meg, egy nagy, nyári, éjszakai vihar után, rossz volt a szíve, egyszer elveszett hosszabb időre, és utána mondta, hogy „rendetlenkedik” a szerv.
Hiába kerestem a fényképet róla, pedig valaha készítettem egyet, a miskolci színház előtt integetett. Mert járta a vidéket is, lemegyek valahogy aztán csak fölhoz valaki. Miskolcon én voltam a szerencsés. Tulajdonképpen nem lehetett megmondani, hogyan csinálja, de csinálta, néha írt cikkeket, meg önterjúkat, ez volt az általa kitalált műfaj, meginterjúvolta saját magát bizonyos kérdésekben. De az egész ember valahogy életmódszerűen tudott a kultúra körül létezni, klubokat vezetett, népművelt, kereste a magához hasonlókat.
Nem ismertem, csak össze-összeszaladoztunk, egy idő után köszöntünk, még több idő után beszélgettünk, ha jól emlékszem, hatszor felvételizett rendezőnek, de nem vették föl. Megkeseredés helyett megoldotta, rendületlenül a művészet körül éldegélt, lelkesedett. Nem akart semmit a művészettől, vagyis mindent akart, az egész életet, az értelmes életet, amiben akkor mind hittünk. Már abban, hogy a művészet teszi értelmessé az életet.
Ott voltam a temetésén, vízzel szórták szét a világban az értelmes élet hamvait.
Tudom, hogy miért jut folyton az eszembe: Beethoven miatt. Régebben írtam a szimfóniákról, havi rendszerességgel, és azt mondta, ihletet kapott, arra gondolt, hogy ő meg írni fog a harminckét zongoraszonátáról. De már amikor mondta, akkor is hozzátette, hogy azóta meggondolta magát. Ha most egy Beethoven-szonátát hallgatok, ő jut az eszembe.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Pity(i)Pang 2020.02.02. 20:45:28
A holnap rejtély.
A ma ajándék."
Szép és megható (ajándék) poszt. Nekem.
stolzingimalter 2020.02.03. 07:39:58
Pity(i)Pang 2020.02.03. 15:23:30
sunt 2020.02.03. 22:20:18
stolzingimalter 2020.02.04. 09:09:09
s 2022.05.04. 21:47:47
"köszöntem és te
csodálkozva vettél észre.
S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, - hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te - hozzátéve: "Szivedre ne vedd" -
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám."
Attila
Én őt megtalálom. Ahhoz túlságosan kicsi az internet, hogy ne venném észre.
tonó 2022.08.06. 22:48:05
1982-ben ismertük egymást, ő a Bercsényiben tanárkodott, én meg épp néhány napja kezdtem az építész kart.
Véletlenül észrevette, hogy a diáimat rendezgetem, és öt perc múlva a szobám ajtajában megjelent egy 20 fős társasággal,
fölsőéves híres, neves és hírneves alakokkal, szép régi csajokkal,..hogy jöttek a szendvicsdia-vetítésre.
Azóta nagy művész vagyok.
Sokkal jobban kedvelt, mint amennyire akkor szerettem volna.
Ha élne, elhívnám holnapra a Budavári Evangélikus Templomba, vasárnap este 6-ra egy különleges koncertre.