Nagyon jó film a Fellini, a lélek festője, még ha ezt a magyar címet egyáltalán nem is értem. Eredetileg annyi volt, hogy Fellini és a szellemek, ez egyrészt utal a Júlia és a szellemekre, másrészt tényleg erről is van szó a dokumentumfilmben. Mindenféle szellemekről, akiket vagy amiket Fellini megpróbált megidézni, mint kiderül, nem csak a moziban, de az életben is, meg szól a szellemről, korszellemről, az ő koráról meg a miénkről is. És mint minden valamirevaló filmesről szóló dokumentumfilmnek, ennek is az a legelső mondandója, hogy nézd meg a filmeket. De már láttam. Akkor nézd meg újra és újra.
Nyilván lehetetlen újraélni azt, amikor az ember először látta a Dolce vitát, de nem érdemes abbahagyni a küszködést magáért a filmért, amit a jelek szerint az első pillanatban félreértettek, ha egyszer az egyház képviselői is eltávolodtak egy mai szemmel ennyire nyilvánvalóan katolikus lelkiségű filmtől. Talán csak a cím sikerült túl jól, talán ebbe szeretett bele a világ, ami a köztudomás szerint Dantétól származik, bár nekem valaki azt mondta, hogy igazából Aranyszájú Szent János mondta először, hogy édes volna az élet, kilencszáz évvel Dante előtt. Hogy ebből hogyan lett római aranyifjazás, nehéz követni. Mindenesetre a Dolce vita nem erről szól.
A dokumentumfilm egyik megszólalója éppen erről beszél. Hogy persze, fantasztikus volt a Dolce vita 1960-ban, de akkor a film szexuális töltése mindent vitt. Ma ez meg sem közelíti az ingerlékenységi küszöbünket, viszont a film a mostani, önmagától eltelt társadalomban sokkal érvényesebb, mint újkorában volt. Fellini talán nem is tudta, mekkora művész.
Szerintem tudta. De akkor is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.