Tegnap, ahogy erre az igazán nem kellemetlen margitszigeti operagálára bicikliztem, eszembe jutott, hogy most először megyek úgy végig a Balassi Bálint utcán, hogy… Hogy mi is? Elmondom.

Ezen a héten múlt hat éve, hogy meghalt Koltai Tamás, a színikritikus. Hétvége volt, valahová bicikliztem, amikor elért az üzenet, hogy meghalt, váratlanul, menjek, várják a nekrológot. Szörnyű, legalábbis elmondva elég szörnyen hangzik, de hát ez a sajtóélet. Ma is ez, hiába változott közben annyi minden, meghal valaki, cikkeket írnak róla, épp ez történik most is, úgyhogy nem nyavalygok miatta. Szóval megfordítottam kedves lovam fejét, véknyába vágtam a sarkantyúmat, végig a legrövidebb úton. Másnap levelet kaptam Kántor Pétertől, amelyben azt írta, hogy látott tegnap az utcán biciklizni, és csak azt akarja kérdezni, hogy akkor már tudtam Koltai Tamás haláláról, vagy még nem. Nyilván furcsa arcot vágtam tekerés közben, hogy feldúltságból vagy azért, mert azon törtem a fejem, mit is írjak, vagy csak lógott a nyelvem az erőlködéstől, azt nem kérdeztem, csak írtam, hogy hogyan is volt.

Az egész csak azért érdekes, mert azóta valahányszor a Balassi Bálint utcán végigmentem, mindig eszembe jutott, hogy vajon épp kinéz-e az ablakon Kántor Péter. Nem változott semmi, nem tekergettem soha a fejem, hogy ha igen, akkor intsek neki, mégis úgy mentem, mint akinek esetleg közönsége is van.

Tegnap meg úgy, hogy csak ő jutott eszembe, pontosabban ők ketten, de az, hogy bárki ki is nézhetne az ablakon, az már nem.