• Hogy hívják Reanud Capuçon testvérét?
• Citroën?

Ezt a beszélgetést sikerült tegnap elcsípnem a Zeneakadémián – de csak vicceltek. Igazából a megkérdezett tudta a megoldást: Gautier. Tegnap mindenesetre Renaud volt a Rádiózenekar vendége, nagyszabású, nagyigényű, nagy vágyakra utaló műsorral. Renaud Capuçon nem elégszik meg a jelek szerint a hegedűvel, vezényelni akar. Ahhoz azonban egyelőre hegedülnie is kell, ez amolyan kis- vagy középfajsúlyú zenekari trükk meghívjuk vezényelni, ha hegedül is hozzá.

Az ötlet jó, a megvalósítás, pontosabban a hegedülésre és vezénylésre választott darab, a Schumann Hegedűverseny azonban nehezen tűri ezt a megosztottságot. Reanud Capuçon odafordul a zenekarhoz, elkezdi dirigálni a bevezetőt, aztán kibújik a karmesterbőrből, bebújik a hegedűsbőrbe, megfordul, játszik. Nem lehet, legalábbis ezzel a művel nem lehet ezt így előadni, a zenekar lényegében magára marad a problémáival, és nem úgy nézem, hogy annyira alaposak lettek volna a próbák, hogy ez beleférjen. Fokozatosan ereszt le a léggömb, a harmadik tételre már ott ragadunk a földön, és nagyon nehezen vánszorgunk el az áhított célig. Ami jelen esetben a darab vége, köszönjük, mindent megértettünk.  Tudjuk, miért nem sikeres mű a Schumann Hegedűverseny.

Hogy nem sikeres, abban mi, magyarok is benne vagyunk, ahogy az újrafelfedezésében is. Schumann Joachim Józsefnek írta a művet, aki kénytelen-kelletlen elő is adta a darabot, aztán szépen elrekkentette: nem méltó a nagy zeneszerzőhöz ez az élete vége felé írt darab. Ötven évvel később Joachim unokahúga, vagy nagy-unokahúga, szóval Joachim testvérének az unokája, Arányi Jelly egy spiritiszta szeánszon hangokat hallott. A hang azt mondta, hogy ő Schumann (szelleme), és kéri a hegedűművésznőt, hogy kutassa föl és adja elő a kiadatlan Hegedűversenyét. Fontos, hogy Arányi Jelly állítása szerint fogalma sem volt arról, hogy ilyen darab egyáltalán létezik.  

Ahhoz képest, hogy mekkora nyomás nehezedett Arányi Jellyre, végül nem ő mutatta be a művet, de később ő is játszotta. Mindenesetre látszik, hogy mentenivaló zene, és arra nemigen alkalmas, hogy ezzel tegye magát vonzóvá egy karmesterségre vágyó hegedűművész.

De talán nem is ez a lényeg, és talán nem képtelenség Renaud Capuçon karmesteri pályája, a második részben, Dvořák Nyolcadik szimfóniája alatt egészen olyan mozdulatokat tett, mint egy igazi dirigens, a zenekar meg nem szólt rosszabbul, mint szokott, és sokkal jobban szólt, mint az első rész alatt. Még minden lehetséges.