Van ez a népi játék, ki bír ki többet a Louvre-ban. Mintha a ráfordított idő valahogy arányban lehetne az elmélyüléssel, megértéssel, befogadással. Persze, az ember úgyis elvérzik menet közben, azt veszi észre, hogy szinte elfordított fejjel megy el a Raffaellók mellett, nem érek rá, oda se nézek, mert sietek a hová is? Nyilván nem a Mona Lisához, oda nem érdemes sietni, mostanra esélytelenné vált a közelébe kerülés. A legbeszédesebb talán egy felirat a kép közelében: kérjük ne gorombáskodjanak a munkatársainkkal. Ezek szerint rengeteg a szóváltás, beutaztam a fél világot, hogy itt állhassak a kép előtt, maga meg itt arra kér, hogy menjek, menjek, menjek.

Akkora tumultus nincs a Michelangelo-szobroknál, azért vannak néhányan, kérdezgetik egymást, hogy ez az? Igen, az, bólogatnak a kérdezettek. A megkötözött és a haldokló rabszolga, bár az utóbbi esetében ezt a haldoklást nem értem. Hacsak úgy nem, hogy petite mort, a kis halál, a tudat rövid időre szóló elveszítése szexuális élmény hatására. Michelangelo még nem ismerhette ezt a kifejezést, de nyilván nem is ő adta a címet a szobornak. Az meg mégsem mehetett át a szűrőkön, hogy A kéjelgő rabszolga, bár tényleg kéjeleg, és ezt még meg is erősíti a mellkasán lévő kötél, ami mai szemmel olyan, mintha épp az atlétatrikóját húzná föl. A bal lábánál, hátul, egy alig megfaragott részen egy pávián látható.

Nem tudom, mit szólt volna II. Gyula, ha látja, hogy ez készül a sírjára. Talán azt mondta volna, ami lett: maradjon inkább csak a Mózes.